Rosszabb lett a diagnosztikám, de miért?

Elöljáróban annyit, hogy mivel most van a teljesítménydiagnosztikák ideje az alapozás kezdetekor, sok kérdés felvetődik az eredményekkel kapcsolatban. Ezek közül a leggyakoribb:

• Mennyit fogok tudni ebből fejlődni?

Ha jós lennék, az erre adott válasszal remekül lehetne keresnem, ugyanis akkor nem is kéne majd újabb vizsgálat, de a lényeg, hogy rengeteg mindentől függ az erre adott válasz.

• beletett időtől és edzésmunkától
• fiziológiai képességektől
• esetleges fogyás / hízás / erősödéstől
• genetikától
• váratlan eseményektől, stb.

Most ezeket nem szeretném mind-mind részletezni, hanem egy konkrét példa nyomán elmesélem, mik lehetnek egy rosszabb (vagy jobb) vizsgálat miértjei.

A vizsgálat alanya az egyik fiatal sportolóm, aki idén rengeteg munkát beletett a fejlődésbe, mégis, a mostani teljesítménydiagnosztikai vizsgálaton ez fogadott:

Amit ezen a képen kell látni, az az, hogy a lapos része a görbének felpuposodott, és az alapállóképességi tartományok rosszabbak lettek, nem is kicsit, majd 10%-ot tolódott el lefele. 10%… Most egy pillanatra állj meg az olvasásban, és osztályozd, hogy ez első hallásra egy egytől-tízig terjedő skálán szerinted mekkora probléma? Ha megvan, olvass tovább.

Szóval történt, hogy az egész év tökéletesen fel lett építve, nagyon jól alakult a forma, tökéletes volt minden, a hegyi ob-n sikerült abszolút top 10-ben beérkeznie.

Majd jött a Gella, és a bukás. Utána egy hónap teljes kihagyás következett csuklótöréssel. A formában egy elég nagy visszaeséssel, ráadásul úgy, hogy utána szinte azonnal jött az országúti időfutam OB, amin kellett volna megfelelő teljesítmény leadni.

És akkor edzőként el kellett döntenem, hogy mi legyen, mit csináljunk, és ilyen körülmények között mit áldozzunk be.

Ehhez tudni kell egy fontos dolgot:

Az aerob kapacitás, azaz az állóképesség, és az anaerob kapacitás egymás ellen hat. Ahhoz, hogy valakinek kihozzuk a csúcsformáját, a két képesség megfelelő fejlesztésére van szükség a megfelelő időben, ugyanis, és itt van a nyitja a dolognak, a két rendszer gyengíti egymás hatását. El kell érnünk a célnak és szakágnak megfelelően a megfelelő arányokat. A sprintereknek nem jó a sok állóképességi tekerés, egy ironmenesnek pedig szinte semmi szüksége a sprintekre (szinte).

És akkor el kellett dönteni, hogy mi legyen, kevés időnk volt, gyors eredmények kellettek, a kívánt teljesítményt pedig két irányból lehet megközelíteni. Az állóképesség oldaláról esélytelen lett volna, mert ahhoz hónapok kellenek, így maradt az intenzív edzés sweet spoton, a VO2Max fejlesztés, és az anaerob kapacitás oldala.

Itt ugye tudni kell, hogy ezek az edzéstípusok gyakorlatilkag 100% szénhidrát anyagcserén mennek, aminek a következménye, hogy gyengíti a zsíranyagcserét, magyarul rontja az állóképességi mutatókat.

És bumm, itt van a kutya elásva, hogy lehetett a helyzetből kihozni a maximumot. Az egész éves edzésre ráhúzva a piros trendvonalat látszik, hogy az intenzitás hogyan tolódott el felfelé.

Szóval ezt a módszert kellett választanom a tűzoltásra, és az év maradék részének mentésére. Ez egyértelműen azzal is jár, hogy az alapállóképesség megsínylette, de mivel év vége volt, és 2 hónapot kellett kihúzni, a két rossz közül inkább ezt hagytam veszni, mivel most több hónap lesz újra foglalkozni vele, és nem sürget sem az idő, sem a versenyek. Nézzük számokkat, mit jelent ez még:

Az eredmény nem maradt el egyébként, három győzelem egymás után, ebből kettő időfutam, egy mezőnyverseny.

Ez idáig oké, de mi van, ha ezt az edzésmódszert tovább csináljuk? Egyrészt, magas intenzítású edzést fiziológiailag nem érdemes 10-12 hétnél tovább csinálni, mert eszméletlenül becsökkenti az állóképességi mutatókat. Ezen felül a vér oxigénszállító képessége is csökkeni fog a mitokondriumok számának csökkenésével. Ez is teljesítményromláshoz vezet, másrészt, nagy a lelki vonzata is ezeknek az edzéseknek. Nehéz a sportolót mindig szenvedtetni, testben és fejben is kifárad. Ha ezt tovább csináltuk volna, akkor rövidesen stagnálás, később pedig komoly teljesítményromlás áll volna be. (nem mintha az alapállóképességi mutatól romlása nem az lenne)

Viszont, itt megemlítenék egy nagyon fontos dolgot, amit valamiért az országúti kerékpárosok jó része nem ért meg, valószínüleg mert hiányzik mögüle ez a fajta tudás. Ahhoz, hogy gyorsan tudjon menni valaki, először lassan kell tudnia menni. Rakják fel a csoportokba egyre másra a 30-as átlagos tekeréseket, és büszkék rá, megdolgoztak érte, szívük joga. Viszont az hatalmas tévedés, hogy ez, mint edzésmódszer jó lenne, ugyanis a 30-as átlag kb. az összes amatőr sportolónál szénhidrát anyagcserén zajlok. Parti Andris olimpokonnak láttam az instáján olyan képeket, ahol 200-220 watt, és 30-33-as átlagok voltak MÉG alapállóképességen. Neki lehet. Másnak egy 100 kilométeres tekerés 30-as átlag felett nem alapállóképességi edzés.

Ha valaki minden edzésen ilyeneket megy, akkor a laktátgörbélyének a közepét valóban el tudja laposítani kicsit, de ebből soha nem fog tudni tovább fejlődni, ami csak és kizárólag, ha minőségi fejlődést szeretnénk, az alapállóképességi edzéssel lehetséges, ezen felül tervszerű edzésperiodizációval. Ahogy itt is bemutattam a példán keresztül, mindennek össze kell állnia. A régi suli, miszerint menni kell és rakni neki, már nem állja meg a helyét.